Megérzi a halál szelét
Szinte tévedhetetlenül megérzi, melyik lakó megy el legközelebb örökre egy amerikai idősotthonban élő macska. Ha Oscar, a kandúr összegömbölyödve lefekszik egy páciens mellé, az ápolók már értesítik is a hozzátartozókat: eljött az utolsó óra. A kétéves macska a feljegyzések szerint már 25 alkalommal tévedhetetlenül megérezte, ki lesz az otthonban a következő, aki örökre elmegy.
http://www.origo.hu/nagyvilag/20070726-megerzi-a-halalt-egy-rhode-islandi-idosotthon-macskaja.html
Az, ami vagy, már jutalom és büntetés azért, ami vagyAmikor ezt, a reinkarnációról szóló dolgozatot elkezdtem írni, én is, mint minden kételkedő, bizonyosságot akartam szerezni. Mire az anyaggyűjtést befejeztem visszajutottam oda, ahonnan elindultam: létezhettek a múltban, következhetnek a jövőben új életeink, a mostani egyszeri és megismételhetetlen. Ahogyan Buddha mondta: „Itt van ez a mécses. Hajnalig dolgoztam a fényénél. Reggel eloltom. Este újra meggyújtom. Az edény ugyanaz, az olaj ugyanaz, a kanóc ugyanaz, de ugyanaz-e a láng, ami felgyullad a következő éjszakán?”
Az amerikaiak 70 százaléka, a Nagy-Britannia déli részén lakók 49 százaléka, a világon élő 250 millió buddhista, 500 millió hinduista, a libanoni drúzok, az eszkimók többsége és sok afrikai törzsi vallás követője hisz a reinkarnációban. Bolygónk népességének több mint fele.
http://www.nana.hu/index.php?apps=cikk&cikk=15831
BUKOTT ANGYAL
A lányt megtörte az a jó pár esztendő, ami mögötte állt. Értetlenül szemlélte az utóbbi tizenegynéhány évét, nem értette, miért nem sikerül neki soha, semmi? "Amihez nyúlok, ronggyá válik" – gondolta egyre többször. Pedig úgy érezte, mindent megpróbált. Mégis elhagyták a szerelmei, barátai, anyagilag a padlóra került, érzelmeire nem tartottak igényt. A teste más volt, az kelendő lett volna, mint élvezeti cikk – egy-egy napra, hétre, kikapcsolódásképpen, nem többre. Épp csak a lelke nem érdekelt senkit. Ezt pedig nem tudta sem megszokni, sem elfogadni. "El vagyok átkozva" – mondogatta, amikor újra és újra kiderült, semmit sem ér az őszintesége, a segíteni akarása, a jóindulata, a korrektsége. Mindig, mindenki a csalóknak hisz. Már nem is érdekelte igazán, hisz tudta, az emberek számára a színes mese sokkal érdekesebb, mint az őszinte valóság. Sokkal inkább szerettek csámcsogni a róla és köré szőtt történeteken, még jobban alávágni a szerencsétlennek, hisz abban van a virtus.
Egy ezotériában hívő ismerőse tanácsára felkeresett egy világhírű "látó asszonyt". Tőle remélt választ kapni elrontott életére. A szobában, ahová bevezették, minden misztikus volt. Talizmánok, faragott figurák, színes, de sötét, puha szőnyegek, gyertyák mindenütt. Az asszony – magánéletben több nyelven beszélő, tanult szinkrontolmács – egy hószínű ajtó elé állította. Résnyire szűkített szemmel nézett a lány felé egy darabig, majd kis idő múlva – a lánynak óráknak tűnt – megszólalt:
– Kedves, magának gyönyörű az aurája, de a torka körül érzek valami komoly szorítást. Maga kínlódik, beteg, fél. Látom az okát is. Mondja, hallott már valaha a lélekvándorlásról?
– Persze – vágta rá a lány, holott csak hallott róla, de hinni igazán sosem hitt benne.
– Nos, – folytatta a látó asszony – elmondom magának a bajok eredetét. Ön a régi életében nagy tanító volt. Később gyógyított is, rengeteg emberen segített. Azonban elkövetett valamit, amiért ebben az életében lakolnia kell. Nem karmázta még le a vétkét, de én azt nem tudom megmondani, mikor kap végre felmentést. Ön drágám, egy bukott angyal.
"Bukott angyal ... nem karmázta le ... nem tudom megmondani, mikor" – zakatolt a lány fejében még a következő napokban is, szinte szünet nélkül. Nem bírta tovább. Olvasta valahol, hogyan tudna biztosan megszabadulni e földi gondjaitól úgy, hogy ne tudjanak rajta segíteni, ne tudják visszarángatni ebbe az életbe. Elővett egy nagy fecskendőt – a munkája miatt ilyet mindig tartott otthon, – teleszívta levegővel és gondolkodás nélkül, szinte felszabadultan pumpálta a vénájába.
***
Egy levegőtlen, sötét helyen kezdett el eszmélni. Minden tagja gémberedett volt, kinyújtózni vágyott. Ahogy ezt tette, halk, reccsenve pattanó hangot hallott. Kábán kimászott addigi börtöne szélére és leült megpihenni. A kora nyári nap sugarai száz sziporkát bocsátottak rá. Élvezte a meleget, a fényt, a természet illatát, az arcát csókoló lágy fuvallatot. Furcsának találta a helyzetet, de nem gondolkodott. Melegedett, élt. Bizsergette, ahogy egyre feszesebbé vált a bőre, egyre karcsúbbnak, könnyebbnek, érezte magát. Egyszer csak egy apró gyermek édesen csilingelő hangját hallotta:
– Nézd mama, szitakötő!
– Az ám – felelte rá egy mélyebb női hang – hová is tettem a rovarirtót? Na, itt is van. Még csak az kéne, hogy mindenféle dög röpdössön itt nekem összevissza. Ki tudhatja, mit hordoznak ezek magukban?